Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu.

Ottan éldegélt egy igen szép leány; olyan szép volt, hogy sok-sok legény vetélkedett érte. Folyt a csetepaté hosszú időn keresztül, az ügyetlenebbek hamar eltűntek a színről, elunták a küzdelmet vagy erejük fogyott, de volt olyan legény akit úgy vágtak kupán, hogy örökre elment a kedve a lánykéréstől. A végén már csak ketten maradtak talpon, de mindketten olyan ügyesen forgatták a szót meg a botot, hogy a lányka bizony nem tudott választani. Ment volna hol egyikhez, hol a másikhoz, elindult, visszafordult ... addig-addig forgolódott, amíg elszédült, elesett, beverte a fejét egy nagy kőbe és meghalt.

 

Látta ezt a Jóisten, és igen elszomorodott, hogy egy ilyen derék leánynak ilyen csúnya vége lett, feltámasztotta hát, és azt mondta neki:

- Édes Lyányom, kapsz még egy esélyt, de most okosabb legyél!

No, hát folytatódott a történet, de a lány még mindig nem tudott dönteni. Arra gondolt hát, hogy megpróbálja összebékíteni kérőit. Meg is hívta őket a házába, jól is tartotta őket, és -- láss csodát -- a két legény úgy összemelegedett, hogy melegek lettek, és többé ügyet sem vetettek rá. Ő meg bánatában elemésztette magát.

 

- Ejnye Lyányom, hát már megint butaságot csináltál, - mondta a Jóisten, kissé élesebb hangon - de, mivel jóravaló fehérszemély vagy, kapsz még egy esélyt. De aztán alaposan gondold meg, hogyan tovább!" - és megint csak feltámasztotta.

 

A lány meg úgy gondolta, hogy nem fogja öklökre s bunkósbotokra bízni a döntést.. Újra összehívta hát a maradék kérőket,  alaposan meggusztálta őket, jól a szemükbe nézett. Az egyikük amolyan huncut tekintetű volt, a másiknak meg szép nagy szemet adott az Úristen - alig tudott választani. Végül is a huncutszemű mellett kötött ki, mert az egy kicsivel jobban tetszett. De rosszul is tette, mert az új ura már az első éjszaka eladta őt rabszolgának egy bordélyházba, ahol azután hamarosan meg is halt szégyenében.

 

Mikor megint a Jóisten elé került, annak már egy kicsit rángatózott a szeme sarkában egy izom, és alaposan rákiabált:

- Utoljára küldelek vissza Gyermekem, ha most sem tudsz dűlőre jutni, mehetsz a pokolba, leveszem rólad a kezem!

 

Mivel már csak a nagy szemű legény maradt, a lányka összebútorozott vele, de csakhamar rájött, hogy valami baj van szegénynek a fejével. Azaz, hogy nem volt annak semmi sem a fejében, mert mindig csak arra tudott emlékezni, ami aznap történt vele. Így tehát el is felejtette, hogy megházasodott, és éjjel, amikor a lány bejött az árnyékszékről, betörőnek nézte és agyonverte.

 

A jóisten már csak legyintett egyet, és feltámasztotta. Amikor magához tért egy levél várta:

"Lyányom! Lásd, kivel van dolgod, adok egy legeslegutolsó esélyt. Kapsz egy darab földet, azt műveld meg, és élj, ahogy akarsz, de a szemem elé ne kerülj többet! Üdv: Atyád"

No megörült ennek, mert mindig is szeretett volna szingli és vállalkozó lenni, - lévén az olyan divatos elfoglaltság. Nagy kedvvel látott neki a föld megművelésének: bevetette sóval, megöntözte borral, és várta, hogy kinőjön a borsó. Tán még azóta is várja, hacsak éhen nem halt közben.

 

 

 

 

*******************************************

 

 

 

 

Egyszer egy falu népe elhatározta, hogy ezentúl ők biz nem járnak már gyalog, meg szekéren,a zsúfolt távolsági buszon meg vonaton (azt a vonalat, amúgy is megszüntette már a MÁV), hanem közösen vesznek egy hintót, és használják majd felváltva, kinek mikor szüksége volna rá.

Igen ám, de a hintó már rég kiment a divatból, vettek tehát egy autót: egy csudaszép,  négykerék-meghajtású, divatos terepjárót. Volt annak még pótkereke is hátul, meg volt benne klíma, meg cédélejátszó, hatalmas mélynyomókkal - bár ezt nem egészen értették, hiszen elvoltak otthon is eddig ezzel a tevékenységgel - meg volt légzsák is, amit megint csak nem értettek, hiszen a zsákba búzát, tengerit, meg zabot szoktak tenni, nem levegőt, de hát, ugye, haladni kell a korral, meg megmutatni, hogy az ő falujuk is van olyan, mint akármelyik, túl az Óperencián.

No, hát ott álldogált az autó a kocsiszínben, a régi szekereket eltüzelték, a lovakat meg szélnek eresztették, vagy kolbászt csináltak belőlük, ha meg el kellett menniük valahova, felültek a buszra, mert az utak olyan sárosak voltak, hogy sajnálták volna a szép, új autót tönkretenni rajta. Amúgy is csendes, nyugodt falu volt, a lakói meg nem olyan mászkálósfajták.

Nem is sejtették, hogy éjszakánként, amikor ők az igazak álmát alusszák, miféle események zajlanak ott a kocsiszínben. Mert hát, nem akármilyen autót vásároltak ... ennek lelke volt ... sőt, külön lelke voltminden alkatrésznek - legalábbis a nagyobbaknak, és sajnos ezek a lelkek nem nagyon értették meg egymást.

Először összeveszett a szélvédő a tükrökkel, azok megvádolták, hogy nagyon átlátszó trükkökkel él, mire ő visszavágott azzal, hogy ők meg mindig csak visszapillantak .Azután a sebességváltó és motor között támadt békétlenség: a váltó sokáig döcögött kettesben, majd túl gyorsan váltott ötösbe, ennél fogva a motor csak rángatott, sivított majd lefulladt, és persze tetemesen megnőtt a benzinfogyasztás. Na, erre a tank is beszállt a harcba, és villámgyorsan kiürült.

Ezt még helyre lehetett hozni, a szélvédőt és a tükröket lemosták, a benzintartályt feltöltötték, de amikor a kormány és a kerekek csaptak össze, kritikussá vált a helyzet. A pótkerék megunta, hogy állandóan a csomagtartóban kuksol, és egy éppen kapóra jött defekt után, elégedetten cserélt helyet a jobb hátsó kerékkel, de miután folyton leeresztett, hamar vissza is került eredeti helyére, és ezután csendben maradt. A két első kerék azonban sehogy sem tudott megegyezni, - talán a felfüggesztéssel volt a baj, de folyton kétfelé akartak menni, így az autó szinte kormányozhatatlanná vált.  De ez még semmi! Mindkettő a kormánykerék helyére szeretett volna kerülni, ezen marakodtak egy ideig, hol az egyik, hol a másik foglalta el helyét a vezetőülés előtt, majd amikor a bal elsőnek sikerült megkapaszkodni, nagy nehezen elindult végre az autó nyugat felé.

Képzeljük csak el! Az egyik oldalon a vékony kis kormánykerék, a műszerfalon pedig a felfújt , üres gumi ...nem is jutottak messzire ... mivel épp egy szakadék mellett vezetett az út, egyenesen bele is esett a kocsi.

A falubéliek meg azóta is gyalog járnak.

 

 

**************

 

 

 

Van egy tavacska, ahol időtlen idők óta éldegél egy óriási hal, egy szem magában.

Valamikor igen helyes kis ivadék volt, együtt fickándozott a társaival, a hajladozó vízinövények közöt, vígan kergették egymást és az ebihalakat, moszatlevest ettek meg hínárfőzeléket, és békalencsét, mert a halóvodában gondosan ügyeltek az egészséges táplálkozásra.

Amikor nagyobbacska lett rákapott a szúnyoglárvákra is, és annyira ízlett neki, hogy mind elette a társai elől. Azok meg szegények a sok éhezéstől egészen kicsik maradtak, és mivel kicsik voltak, védtelenek is, és hiába mentek panaszra a halóvónénihez, az csakszéttárta uszonyait, mert hát ez egy szabad és demokratikus tó volt, ahol mindenkinek annyit szabad ennie, amennyit csak bír.

De addigra már meg is fogyatkoztak a halgyerekek, mert ez a mi halacskánk, bizony el-elkapott egyet-egyet társai közül, egyelőre csak titokban, mikor senki sem látta.   Ekkor már hatalmasra nőtt, a többiek féltek tőle, de voltak olyanok is, akik megpróbáltak a közelében maradni, és ők is le-lecsipegettek egy-egy falatkát a zsákmányából.

Az óvónéni is megrémült, amikor ezt észrevette, de már nem tudott mit tenni, mert hát a halunk már vagy kétszer akkora lett, mint ő. Be is kapta egy szép nap az óvónénit is, meg azokat is, akik nem szegődtek hozzá.

Egy darabig eléldegéltek még így, de féktelen étvágyában végül minden társát felfalta ésegyedül maradt a tóban.

Azóta is ott él, nincs kivel játszania, nincs mit ennie, csak várja, hogy végre éhenhaljon, de az jó sokáig fog még tartani. Hacsak közben halálra nem unja magát.

 

 

******************************************

 

 

 

Hol volt, hol nem vo lt, volt egyszer egy királyfi. Amolyan egészen egyszerű királyfi volt, de a keze arany, a szíve tele gyengédséggel, szemei pedig folyton a fényes csillagokat keresték az égbolton. Mivel az esze is helyén volt, tudta, hogy amazokat el nem érheti soha, ezért rajongását földi testvéreik, a virágok felé fordította: elhatározta, hogy bizony övé lesz a legszebb virágszál a világon.

El is indult a keresésére és, lám, éppen az ajtaja előtt kinyílt egy tulipán, friss, gyenge, harmatos. Le is szakította azonmód és bevitte a házba, a legszebb edénybe tette, gyönyörködött benne egész este. De másnapra a virág bezárta szirmait.

„Talán nem elég szép a váza” – gondolta, leült a fazekaskoronghoz és formázott egy csodálatos korsót. Áttette abba a virágot, ám az csak nem akart kinyílni újra. Ekkor elment az üvegfúvókhoz, és ott elkészítette a legszebb kristályt az ő virágszálának, de annak kelyhe még mindig zárva maradt.

Nagyon elszomorodott a királyfi, de azután arra gondolt, van még sok virág a Földön, talán akad köztük olyan is, amelyik éppen neki nyílik.

Bezárta hát maga mögött háza ajtaját, rálépett az ösvényre, és ment, amerre a lába vitte.

Már maga sem tudta, mióta bandukolt, amikor egyszerre csak egy fal állta útját, és azon egy ajtó. Kinyitotta, és egy csodálatos kertben találta magát. Körös-körül virágok ezrei hajladoztak a lágy, délutáni szellőben, a nap rózsaszín sugarakat vetett, madarak énekeltek a fákon és csodálatos, földöntúli csend vetett ágyat a bogárzümmögésnek.

Teljesen elbűvölték a szép kerti virágok, először egy vidám margarétát szakított, azután megakadt a szeme egy szegfűn, letörte hát azt is, de ahogy ment egyre beljebb, csodálatos liliomok, kardvirágok, dáliák kerültek elébe, mindegyiket szebbnek látta az előzőnél, és arra gondolt csakis az kell neki, leszedte hát, amit pedig egy perce tépett, eldobta. Talált egy szép rózsát is, vérvöröset, illatosat, boldogan törte le, de az alaposan megszúrta a kezét, ezért gyorsan elhajította.

Azután fák közé érkezett, és az egyik ágon megpillantott egy   orchideát. A szirmok engedelmesen simultak a tenyerébe, boldogan szívta be a bódító illatot, ám egy idő után úgy érezte, megfájdul a feje tőle, és is a földön végezte.

Újra ismerős virágok között járt, de közben besötétedett, ő meg eltévedt a zegzugos ösvényeken. Vaktában tapogatózott, ha néha megpillantani vélte egy-egy szirom derengését, odakapott, letépte, azután el is dobta, amikor egy másikat látott meg. Egy pillanatra látni vélte a rózsát, de a kezén a szúrás helye, még mindig sajgott, azután az orchidea illata csapta meg, de a virágot jártában-keltében úgy beletaposta a földbe, hogy felismerhetetlen lett. Az illatok összekeveredtek benne, már émelygett és teljesen összezavarodott.

A reggel még ott találta a kertben, térdelve zokogott. Körülötte a porban halott virágok mindenütt. A madarak elhallgattak, a bogarak eltűntek, és még a nap is mintha becsukta volna sugárszemét, bágyadtan derengett csak át az ólomszínű felhőfoszlányokon.

Nem volt mit tenni, hazaindult.

Otthon újabb csapás várta. Szép tulipánja szirmai szárazon hevertek az asztalon a váza körül, a meghajlott száron csak a termő maradt, mint egy groteszk, zöld báb.

Egy ideig kesergett veszteségén, de mikor a szél ismerős illatokat hozott felé, elindult újra a titkos kertbe.

Többé senki sem látta. Talán eltévedt és most ismeretlen utakon bolyong, ismeretlen csillagok alatt. Vagy ott van eltemetve az út szélén valahol, és csak a sírján növő virágok hullatnak érte nektárkönnyeket.  Talán maga is virággá változott, és letaposva is kinő, csakazértis újra-újra.

 

********************

 

 

 

 

Volt egyszer egy szegény ember. Annyira szegény volt, hogy szinte teljesen nincstelen, de boldogan, békességben élt, sőt, ha szerét ejthette segített a környezetében élőkön, rokonokon, barátokon, szomszédokon, ezért sokan szerették és nagy tiszteletnek örvendett.

Történt egyszer, hogy talált egy kitöltetlen lottószelvényt. Első gondolata az volt, hogy megkeresi a tulajdonosát, de azután az jutott eszébe, hogy miért ne próbálhatná ki egyszer ő is.

Gondosan megfontolva minden számot kitöltötte tehát a szelvényt, és játékba küldte.

A következő napok izgalmas várakozásban teltek. Számtalanszor átgondolta, mit is kezdhetne majd a pénzzel, listákat írt, kinek mit adna, és próbálta elképzelni milyen is lenne az az érzés, hogy maga is elvetheti a mindennapok gondjait. Mással nem is igen foglalkozott, és a hét villámgyorsan elszaladt.

Elérkezett a húzás napja. Erre az estére úgy készült, mint hajdan az ünnepnapokra, mintha érezte volna, hogy valami történni fog.

És valóban – az ő számait húzták ki.

Hinni sem akart a fülének, hogy ő – éppen ő – aki soha nem kísértette meg a szerencsét, mert nem is hitt benne soha, de lassan elfogadta, és nekilátott volna, hogy valóra váltsa álmait.

Ekkor döbbent rá, hogy a szelvény elveszett.

Tűvé tett mindent, de hiába. Kétségbeesetten keresgélt napokig, de  nem került elő. Néha, ha eszébe jutott egy új hely, ahol még ráakadhat, ismét lázba jött, de a remény, hogy megtalálja egyre fogyott, pedig már feltúrta a város szemétdombját is, és a keze olyan reménytelenül bepiszkolódott, hogy az hitte, le sem tudja többé mosni.

Közben megtudta, hogy a nyeremény azon a héten meglehetősen szerény volt, és egyébként is sokan osztoztak volna rajta, tehát valódi megváltást semmiképpen sem hozott volna, de talán egy rövid ideig erőt tudott volna meríteni a birtoklása által nyújtott biztonságból. Bár az is lehet, hogy csak megmérgezte volna az életét, megváltoztatta volna őt magát, mint ahogy a változás már el is kezdődött: olyan dolgokat kezdett fontosnak tartani, amelyek régen hidegen hagyták, ugyanakkor elhanyagolt a múltban oly kedves kötelezettségeket.

Szomorú lett, kiábrándult és türelmetlen, és a körülötte élők is kezdtek elfordulni tőle.

Ekkoriban vette észre, hogy az egyik szomszédja elkezdett feltűnően nagy lábon élni, és ha találkoztak az illető mindig rendkívül udvarias, barátságos lett vele, néha meg is hívta egy-egy italra, beszélgetésre, sajnálkozott az elvesztett szelvény miatt. Azután egyszer csak kibökte, hogy bizony ő találta meg, de szomorúan vallotta be, hogy szintén elveszítette; mindaz a csillogás, jólét ami körülvette az utóbbi időben, csak a nyeremény reményében felvett kölcsönből származott, és most a veszteség mellett még ezek terhe is megkeseríti az életét. Egy darabig még együtt keresgéltek, gondolván, hogy talán meg tudnak osztozni, hiszen a semminél még a kevés is több, de egy idő után a mi emberünk megdöbbenve vette észre, hogy sorstársa hazudik neki, tévutakra próbálja vezetni, és alattomos csapdákat állít. Végül, akármennyire tisztában volt is a körülményekkel, beleesett az egyikbe, és majdnem ott veszett.

Amikor ruháit, vérét hátrahagyva kikászálódott, megértette, és örök életére eszébe véste, hogy amit váratlan szerencsének gondolunk, az legtöbbször inkább  csak a sors egyik próbatétele; elfogadni, kihasználni csak akkor lehet, ha egyébként is fel vagyunk készülve rá. Ha tudatosan készülünk valamire, akkor a kudarc lehetőségét is számításba vesszük, de ha a váratlan szerencse hagy el bennünket, hajlamosak vagyunk rá, hogy tragédiaként éljük meg a veszteséget.

Azt nem tudni, mi lett azokkal, akik még eltalálták azon a héten a számokat, de a mi emberünk örökre feladta a keresést. Azért a listákat – arról, hogy kinek, mit ajándékozna, megtartotta …  néha elábrándozik, az ünneplő ruháját is kivasalja, de fel nem vette azóta.

Az elátkozott lottószelvény talán még most is jár kézről-kézre.