KÉT AFRODITÉ

("M." lovag történeteiből)

 

Az újságírást Pesten tanultam, s az idő természetesen nem csak tanulással telt, évfolyamtársaimmal gyakran indultunk szocioriportra, tanulmányozni az egyszerű nép szórakozási szokásait és a fővárosi kocsmakultúrát. Érdekes, hogy noteszt meg tollat mégse vittünk sose:). A legszívesebben a Kisposta nevű helyen múlattuk időnket. Ha ismerős vagy Pesten és esetleg jártál mostanában a Moszkva tér környékén, lécci írd meg, hogy megvan-e még, efelől ugyanis sajnos vannak kétségeim. Abban az időben mindenesetre igen kiváló hely volt.

 

Ez alatt azt kell érteni, hogy teljesen a hatvanas-hetvenes évek világát idézte. A padló sötét apró csempe volt, a bútorok szocreál stílusúak, a falon Szőlő Márka és Fabulon poszterek - ugyanakkor a legkevésbé sem volt olcsó! De nem ezért jártunk ide. Egyrészt valami egészen különleges törzsközönség járt ide: a jellemző öltözék a férfiaknál a két csíkos melegítő és a zakó volt például... Másrészt, a pultos hölgyeket - jó negyvenesek voltak - éjfél után már fel lehetett kérni táncolni, mert addigra ők is rettentően berúgtak, és ilyen filmbe kívánkozó élményre másutt nemigen lehetett szert tenni. Na és a zene...hát, a zenét egy kövér, szakállas, általunk Büdösbogárnak elkeresztelt pasi szolgáltatta, már ha ezt a fahangú kornyikálást annak lehetett nevezni, és hozzá egy kb. akkora szintetizátoron klimpírozott, amekkorát a lányom kapott ajándékba. A hangszínek is kábé olyanok voltak.

 

A csehó igazi különlegessége azonban a helyi érdekű örömlány, Leila volt, aki bárkivel szívesen elment, mondjuk ha meghívta valaki egy italra. Persze mondanom se kell, nem érte meg a befektetést:). S ha már az anyagiaknál tartunk: itt nem volt borravaló! Pontosabban: automatikus volt. Tök mindegy, mekkora volt az összeg, amit fizetni kellett, a pénzből, amit adtál, egyszerűen nem adtak vissza, és kész! Szóval itt múlattuk az időt ... de azon kívül, hogy kiválóan éreztük magunkat, sok érdemiről innen nem tudok beszámolni: pincérnővel ugyan táncoltam, de Leilához nem volt szerencsém, mert nem volt nálam bot, amivel megpiszkálhattam volna:).

 

De azért ebben az időben sem hanyagoltam el az itthoni kocsmákat. Itt az Olümposz nevű helyet látogattuk gyakran. Egyszer egy haverommal mentünk le. Lovagtársam a Harvardon végzett, pontosabban egyik diplomáját ott szerezte, a másikat a University of Chicagon, ebből következőleg életművész, és olyan munkákat végzett, mint például munkafelügyelő egy építkezésen román vendégmunkásokkal, portás és csapos egy magán-diákszállón... Na, az Akropoliszban egy igen csinos hölgy volt a csapos, akit bizony el tudtunk volna képzelni más pozícióban is, mint a pult mögött ... ám hiába volt ez mintegy a törzshelyünk, csak nem jutott egyről a kettőre egyikünk se.

 

Egy nap fény derült rá, miért nem - mert ugye az lehetetlen, hogy egyikünk se dobogtatta volna meg a korsók úrnőjének szívét... Szóval egyszer csak odafordult lovagtársamhoz, miután pár szót váltott valakivel telefonon, hogy: ugye te csapos vagy? Ja - mondta barátom, akit ezután megkért, ugyan állna már be a pult mögé pár percre, mert megjött a kedvese. Barátom engedett a szíves kérésnek, a ő maga pedig eltűnt a raktárban, melynek hátsó bejárata is volt, az ajtót pedig diszkréten behúzta maga mögött. Lovagtársam eleinte szerényen töltögette a söröket, borokat, ki mit kért, egy idő után azonban feltűnt, hogy úrnőnknek csak nem akaródzik visszatérni. No akkor ki mit kér, mindenki a vendégem! - rikkantotta el magát  bőszen. Fogyott bőven a sör, de még a tömény is ... persze senki nem fizetett semmit, azaz néhány sört azért mégis, a látszat kedvéért.

 

A vidám - és ami fő, ingyenes - tivornya mintegy óra múltán ért véget, amint vágyaink elérhetetlen tárgya kedvese kezét fogva előlépett a raktárból. A döbbenet igazi pillanata ez volt - s elnézést, hogy ezt kell leírnom, de ez történt - a kedves ugyanis egy még talán nálánál is csinosabb hölgy volt.

 

******************************

 

 

 

Wonder Woman

 

Reggel van, már megint, és meg kell sétáltatnom azt a dögöt.

Még félálomban indulok, le a Szabadság-hegyről, hónom alatt a kitömött kutyával. Úgy Rákoskeresztúr felé járhatok. Nagy csődület az egyik toronyház előtt.  Csupa jelentéktelen átlagfazon. Egy néger  kosárlabdával, a másik talán a nője. Szintén fekete, alig 180 magas, csípőig érő szőke haj. Meg valami pasi szkafanderben, és egy feketeköpenyes alak (Egy kicsit furcsán, zajosan veszi a levegőt. Talán szintén bagós)

Felfelé bámulnak. Az egyik nyolcadik emeleti ablakban egy nyanya lóg, kívül, a párkányba kapaszkodva. Bent a szobában egy Férfi kalapáccsal püföli az öregasszony kezét. (De hát miért nem segítenek????)

- Hé, maga! – kiált fel végül a feketeköpenyes valami elképesztően mély, zengő hangon. – Mit csinál? Segítsen már a néninek!

- Kuss! -  üvölt vissza a kalapácsos. – Ne pofázz bele! Egyébként is az anyósom.

- És hogy kapaszkodik! – tör fel belőlem a sikoly.

Mindenki rám mered. Csak egy egyszerű nercbunda van rajtam. Alatta fekete csipkekombiné. Nagyon kicsinek és védtelennek érzem magam, így melltartó nélkül. A hajamat nem volt időm kivasalni reggel, ezért a bal halántékomon és a jobb fülem mögött van egy-egy hullám. A parfümöm sem illik az alkalomhoz. A bal vállamon pedig egy régi BCG-oltás helye van (Igaz, ez most nem látszik)

- Valakinek igazán csinálnia kéne már valamit! Hívni a tűzoltókat, rendőröket, vagy legalább a Fókuszt.

Csak néznek rám, mintha megállt volna az idő. Egyedül kell cselekednem.

A mobilom persze nincs nálam, csak egy laptop, egy MP3 lejátszó, egy vérnyomásmérő, egy Geiger-Müller számláló, egy vállról indítható rakéta, oxigénpalack és egy infúziós állvány egy üveg sörrel (ha megszomjaznék). Leteszem őket, valamint a kutyát. Tíz körömmel kaparom ki a kockaköveket, és odahalmozom, ahova az öreglány várhatóan esni fog. Végül elhelyezek néhány zulu lándzsát, első világháborús szuronyos puskát, és egy taposóaknát. A biztonság kedvéért. Nehogy megússza már a vén rohadék!

A többiek még mindig csak bámulnak. Talán tényleg megállt az idő?

Összeszedem, a laptopot, az MP3-lejátszót, a vérnyomásmérőt, a Geiger-Müllert, a rakétát, oxigénpalackot, infúziós állványt (a sört közben megittam) no meg persze a kutyát, és könnyű léptekkel, könnyű szívvel indulok haza.

Ma megint jót cselekedtem.

Csodálatos vagyok.

 

 

***********************************

 

 

 

Az új fürdőruha

 

 

Éppen befejeztem a nyolcadikat.

Az volt az az év, amikor dundi, esetlen kamaszlányból formás ifjú hölggyé cseperedtem, és ennek örömére megajándékoztattam magam egy új fürdőruhával. Egy kétrészessel.

Csodálatos darab volt, szivárványszínű lycra, a felsőrész olyan rafinált szabású, hogy még vállpánt nélkül is tökéletesen kordában tartotta …. hm … szóval … azokat a testrészeimet amelyek meglehetősen feltűnően hirdették a világnak, hogy a gerincesek törzsén belül melyik osztályhoz, és – főleg – melyik nemhez tartozom.

Természetesen, alig vártam a jó időt, hogy végre felavathassam.

Akkoriban a Sportuszodába jártunk nagy csapatban, (szomszéd gyerekek, osztálytársak), elsősorban azért, mert ott lehetett ugrálni.

Hát igen. A csodafürdőruha által alig fedett, nőies idomok alatt bizony még egy gyereklány szertelen lelke rejtőzött, és a megszokott hévvel vetettem bele magam a hancúrozásba.

Addig nem is volt nagyobb baj, amíg csak fejeseket ugráltam, de amikor két fiúpajtásom a bokáimnál és a csuklóimnál fogva bedobott a vízbe, valami nagyon emlékezetes élményben volt részem.

Megfogtam a létrát, hogy prüszkölő vénuszként kiemelkedjek a habokból, amikor gyanúsan abbamaradt körülöttem a pancsolás, és a medencében úszkáló ifjak és kevésbé ifjak, kaján vigyorral arcukon,  egy kissé közelebb húzódtak. Az úszómester – mit tehetett szegény – megpróbált a sípjába fújni, de a röhögés miatt csak valami szaggatott, bugyborékoló hangot tudott kicsalni belőle.

A történethez hozzátartozik az is, hogy akkoriban még nem volt divat a topless, legfeljebb a szabadstrandokon, de ott is csak a merészebb hölgyek körében.

Végignéztem magamon, és sziklaként zuhantam vissza a vízbe.

Bizony, a fürdőruhafelső, talán megunta a nagy ugrabugrálást, és úgy döntött, örökre búcsút mond nekem. És ez szó szerint így volt, mert hiába kerestem, sehol sem láttam. (Azért annyira pici nem volt) . Végül az egész uszoda, ismerősök és ismeretlenek egyaránt az én bikinifelsőmet keresték, de tökéletesen nyoma veszett. Így utólag elgondolva, könnyen elképzelhető, hogy valamelyik tréfáskedvű fiatalember úgy döntött, hogy hazaviszi emlékbe, és a fürdőnadrágjába rejtette. Persze ott, akkor, erre, gyermeki ártatlanságomban nem is gondoltam, de később amikor megpróbáltam  magam elé idézni a képet, volt-e valaki,  akinek gyanúsan dudorodott a fürdőnadrágja,  arra megdöbbentő felismerésre jutottam, hogy a fénytörés és a hideg víz ellenére is volt. Nem is egy.

Végül úgy menekültem meg, hogy bedobtam a törölközőt, illetve bedobtak egy törölközőt, és azt tekertem magamra.

Azóta csak egyrészes fürdőruhát hordok a vízben.

 

****************************